Közösségi Kalandozások

A városi dugóban az a jó, hogy mindenkinek dugó.. . s mivel a Kürt Budaörsön van és a legtöbb előadó még nem költözött be az Akadémiára… együtt kalandozunk egérutat keresve … és együtt is késünk.

Mai témák: közösségi tartalom menedzselése, közösségi PR, mit csinál egy online ügynökség. Ami nekem most közel egy hét elteltével, letisztulva megmaradt: ugyanúgy kell és ugyanazt, mint amikor nem voltak közösségi site-ok, nem volt internet, google és a csatorna a valós szennyvízelvezetőt jelentette… bár sokszor jól jönne egy ilyen ebben a zűrzavaros, információkkal teli cyber világában is. Ami új: minden sokkal gyorsabban jön létre, majd tűnik el a süllyesztőben, ha nem vagyunk résen. Ami nem maradhat el a tudatos gondolkozás, a világos stratégia, konkurenciafigyelés, megfelelő kommunikáció előtte, közben s utána.

Miért hozunk létre pl. egy facebook oldalt? Mit szeretnénk elérni vele? Mit szeretnénk kommunikálni? Mindezt hogyan, milyen szavakkal, szófordulatokkal. El kell fogadni ebben a nagy információ áradatban az embereket egyre nehezebb lekötni. Folyamatosan kapcsolatban kell lenni velük, jól működnek a képek, látványos fotók, a szöveg agitáljon, mindenképpen ösztönözzön további lépésre. S ne feledjük a kis gonosz manókat, a trollokat. Vészforgatókönyv nélkül el se kezd, mert amit hetekig építgettél, egy nap alatt dőlhet össze.

PR régen és ma: régen az egyetlen kérdés az volt ki ismer több újságírót, aztán uccu szervezzünk egy sajtótájékoztatót, jó esetben az újságíró erről írt valóban egy sajtóközleményt és nem akarta eladni neked a múlt heti műtrágya hasznosításról szóló sajtótájékoztató anyagát miután te pereskedhetsz és védheted az igazadat, hogy az nem ugyanaz, egy szót változtatott benne…  Ettől függetlenül nekem jó emlékezni arra, amikor eljöttek hozzánk és papírt, tollat használva raktuk össze a havi sajtóanyagot, és valóban voltak köztük olyanok, akik jót írtak és jókor. Ma: fű, fa virág újságíró pontosabban tartalomgyártó s egyre jobban „csak”nagy közösségekben gondolkozunk, ahol megjelennek az alfajok: véleményvezérek, blog írok vagy egyszerűen csak valaki a cégtől vagy éppen egy ügynökség van a háttérben. Tanács: az olvasó mindig tudja, ki van a kommunikáció mögött. Szerintem most is van, aki nagyon jól ír, csak sokkal nagyobb a színtér, sokkal több a játékos, nehéz kitűnni. S ami a mai világban a technika eszközeivel könnyebb: célcsoport specifikusan szórni az észt… amit,mint tudjuk nem osztanak minden sarkon. Így ha valamit el is rontunk, lássuk be, legyünk őszinték… mondta Ákos és szerintem igaza volt.

Na és akkor mit csinál egy online ügynökség? Hát szerintem nem írom le. Nem mondom, hogy  egyáltalán nem volt hasznos az előadás annak, aki még életében nem találkozott ügynökséggel (tegye fel a kezét, aki ilyen betegségben szenved ! Senki? Akkor nyugodtan mondhatjuk sok haszna nem volt, érdekesnek meg semmiképpen nem volt az. Ha valaki logikusan gondolkozik szerintem az is tudta, amit hallottunk. Viszont kis vitát elindított Móni, ez tetszett, a csapat fel is ébredt, indult a parázs vita: hol vannak a magyar kreatívok, miért mindig csak nemzetközi példákkal jönnek az előadók. Pro kontra repkedtek a vélemények…őszintén…mindenben van igazság. De abban is, merjünk kreatívok lenni, mások lenni, újítani még akkor is, amikor újra és újra törögetik a szárnyainkat, nemcsak azért hogy kitűnjünk a tömegből, hanem hogy ne olvadjunk bele majd el mindig másra vagy külső körülményekre hivatkozva. Merjünk kalandozni! Én meg ma sokat írtam, kép elmarad…

KEEP CALM AND CARRY ON

A legutóbbi NET-WORKS képzés során egy interaktív csoportos játék kellős közepébe csöppentem érkezésemkor, de viszonylag gyorsan rájöttem a helyzetre is, a témára is és arra is, hogy én ebben nem vagyok jó…

A játék lényegében azt mutatta be, hogy mennyire szélsebesen tud terjedni egy „krízishelyzet” és mennyire nagy kihívás megtalálni a jó reakciót a lehető legrövidebb idő alatt. A csapat egyik felének az volt a feladata, hogy egy előzetesen meghirdetett esemény előre nem látható körülménye (az étterem által meghirdetett akciós menüre túl sokan jelentkeztek és ráadásul kánikula is nehezítette a sorban állást, a másik esetben a vízilabda közvetítése megszakadt az újonnan bemutatkozó tv csatornánál) kapcsán trollkodjon a Facebookon, míg a csapat másik felének küszködnie kellett a nyugtatással, csitítással és a végén már a hírneve megőrzésének kényszerével. 

Úgy tűnt, ez nem könnyű feladat, de őszintén szólva én egyik szituációt sem éreztem a magaménak. Nem tudok trollkodni és nem is akarok, egyáltalán nem értem, hogy ez kinek-minek és főleg miért jó… Ha gondom van, akkor odamegyek az üzletvezetőhöz/esemény szervezőhöz stb. és elmondom neki, hogy mi a bajom. Általános tapasztalat, hogy az esetek túlnyomó többségében megoldódik a helyzet, és mindenki elégedetten távozik. Ha meg nem, akkor jó messzire elkerülöm a helyet és az ismerőseimnek sem fogom ajánlani. Ráadásul nem is egyezik a személyiségemmel ez a szájkarate-zés vagy talán a digitális világban hívjuk inkább textkarate-zésnek (csakhogy bővítsem a digitális kommunikáció szókincsét.. :-))

A másik, védekező oldalt elnézve pedig nem értem, hogy miért kellene azonnal reagálni a „krízis” üzenetekre. Másnapra már különben is kit hoz lázba az a több száz komment. Az interneten minden gyorsan terjed és gyorsan el is felejtődik. Persze, van nyoma meg bármikor rákereshető, de olyan mennyiségű információ zúdul ránk manapság, hogy nekem egyszerűen már nincs kapacitásom arra, hogy még ilyen véleményáradatokkal is foglalkozzak. De akkor kinek van? Ráadásul ezt szűrni kell egyénileg, mert én a közepesen szkeptikusok táborát erősítem, vagyis megpróbálok meggyőződni a leírtak hitelességéről.

Értem én, hogy a digitális tér manapság az úr, és ott lehet első kézből kapni az infókat, de nem szabad hagyni, hogy egyetlen félresikerült eset miatt cégek essenek abba a hibába, hogy: „Atyaég zúgolódik a Facebook, gyorsan elkezdek magyarázkodni!!” A végén már azért is amiért nem is hibásak. Csak azért mert a tömeg ezt kívánja.

Ha egy étterem bakizik és nem tudja megoldani az általa meghirdetett akciót a nem várt számosságú jelentkező és a kánikula kombója miatt egy alkalommal, az még nem jelenti azt, hogy rossz lenne ott a kaja, kevésbé figyelnének oda a vendégekre vagy hogy bármiben is csökkent volna a színvonal.

És amit még fontosnak tartok és ezt szuperül alá is támasztotta a Nescafé-s esettanulmány, hogy tanuljuk már meg végre, hogy nem kell mindent elhinni, amit az interneten olvasunk és főleg nem kéne a kereszteslovagjává válnunk olyan dolgoknak, amit 3 mp-el korábban postoltak, zéró előzménnyel viszont izgalmas, trollkodásra buzdító hívószavakkal.

2013 - a digitális átállás éve - és hová tűnt a tinta folt?

...olvasható a "digitalisatallas.hu" oldalán.

Számomra roppant furcsán hangzott ez a mondat egy olyan korban, ahol már elképzelhetetlen a digitalizáltság. A betárcsázós internet kora már rég lejárt, szinte antikvitás. Olyan nem is volt... :)

Mobiltelefon, tablet, probook, smart Tv, wifi és korlátlan mobil net - nekem ezek jelentik a digitális átállást.

Mit ad nekünk az online világ?
Egyrészt, a technikai vívmányok mellett új értékek és szakmák születnek, ahol egy Bölcsésznek is jut hely. Nem feltétlenül kell informatikusnak születni, kezdettől fogva tudni, mi az a HTML. A Google a barátunk, ma már a tartalom mindenkié, így csak rajtunk áll, mit fogadunk be az online világ mérhetetlen tudásbázisából. - Online zenehallgatás, chat, közösségi platformok,  e-vásárlás, virtual life - a legtermészetesebb momentumokká váltak.

Mi sem lennénk most itt, és nem írnám ezt a pár gondolatot, ha nem lenne ez a virtuális világ, és a NetWorks - ahol Nyílt Napot tartottunk pár héttel ezelőtt.
Ekkor fordulóponthoz érkezett bennem a digitális átállás fogalma.

Ezen a pénteken belépve a terembe azt láttam, hogy MI - akik a képzésre járunk - az első két sorban kaptunk helyet. Mint anno az iskolában.
A megszokott tematika szerint, előadás - előadást követett. Izgalmas témák, megosztó személyiségek...
Majd a következőre lettem figyelmes:

A hagyományos toll és papír jegyzetet senkinél sem látom. Ipad, laptop, okostelefon - hová tűnt a tinta folt az ujjakról?
Most értettem igazán - hogy mi az a Homo Digitális - és hogy Én is az vagyok.
Ott ültem, egy forradalmian globális közösségben, ahol mindenki becsatornázta magát az internet hálójába és multi-task módon legalább 3 csatornát követett le egyszerre.
Ekkor azt mondtam...őrület!

Örülök neki és nem bánom, hogy a digitális korváltozást tini korában ismertem meg.
Tudom, milyen volt a logon és a Turbo Pascalon felnőni. Még használtam floppyt és számos kisdiákkal együtt - a Néptáncot mellőzve lógtam el - az informatika szakkörre.

Bölcsészből az Online Marketing világában barangolva élem meg saját digitális átállásomat. És nem bánom.


Jól figyeltem ezen a képzési napon is, és elhatároztam, mire a Social Media felnő - én is előadó akarok lenni ezen a porondon! :)

Lőrincz Gabi
SPIRITCODE

A mobilok, mobil alkalmazások és én…

Hallgattam az előadásokat és rájöttem, hogy ugyan érdekelnek az újdonságok és fogékony vagyok az új dolgokra, de a mobiltelefonoknál ez nem teljesen így van.

Az első mobiltelefonokhoz kapcsolódó emlékem az a fél tégla nagyságú szerkezet, amelynek antennáját ki lehet hajtani. Nagy kincs volt, a cég adta és nem nyúlhattam hozzá...

A második mobiltelefon a sajátom volt és még mindig megvan. Az volt a jó benne, hogy olyan pici volt, hogy eltűnt a tenyeremben.

Azután jött a Kánaán. Megvolt a kicsi készülék és kaptam egy Blackberryt internet hozzáférés nélkül, a cégtől. Ezzel beléptem az „okos” korszakba, csak nem tudtam használni a készülék „okosságát”, viszont visszatért a fél tégla feeling.

Azután munkahelyváltás következett így a Blackberry ment, a Sony jött.

Ezzel zene költözött az életembe. Amikor a zene eltávozott jött a Nokia korszak, amely azóta is tart. A Nokiám elkezdett beszélgetni a laptopommal, és már prezentációt is írhatok rajta és viszonylag formás is, így megmaradt kiegészítő munkaeszközként az okostelefon az életemben.

Pintér Róbert előadása alatt elgondolkoztam azon, hogy a környezetemben lévő korosztályok hogyan használják a mobiljukat és rájöttem a nyilvánvalóra, hogy nagy a szakadék. A nagyanyám még mindig nem lépett be a mobiltelefonnal rendelkezők táborába, mert még a vezetékes telefon is idegesíti. Pláne azon húzza fel magát, amikor még ilyen módon is értékesíteni akarnak neki valamit, ez hetekig meghatározza a családdal folytatott társalgásának tematikáját. Azután ott vannak a szüleim, az anyukám ezen a területen maradi – csak telefonál és sms-ezik. Az apukám csinál mindent, de a valóságban inkább a kipróbálók táborához sorolnám és nem a tudatos felhasználókéhoz. Az anyukám, meg a számla láttán átlép a házisárkányok táborába egy kis ideig, hogy egy hónap múlva ismét értesülhessünk apám mobilhasználati szokásairól. Azután ott a nővérem, a párja és az én párom ők is csak telefonálnak és sms-eznek minden másra szerintük ott a számítógép. Azután ott vannak a nálam fiatalabb kolléganők... Ők már csak úgy beszélgetnek velem, hogy hol a Twitteren, hol a Facebookon lógnak miközben ebédelünk és „beszélgetünk”. Ez a leghelyesebb csoportkép, amivel találkozni lehet! Amikor elkezdtem őket kérdezgetni, hogy a fentieken kívül milyen más alkalmazásokat használnak elég furcsán néztek rám, hogy mi bajom van?! Szerintük a net és a Facebook/Twitter kombináció bőven elég, miért töltsenek le pénzért minden féle dolgot, mikor a barátaik sem használják azokat így nincs miről beszélni.